A vas és acél országa
Az 1950-es években Magyarország vezetése kiadta a jelszót: a vas és acél országa leszünk! Persze az erőszakos nehéziparosítás egy sor akadályba ütközött, melyek sorában előkelő helyen állt a megfelelő energetikai háttér hiánya. E probléma leküzdésére kezdtek szaporodni a jellemzően széntüzelésű erőművek, élükön az inotaival.
Mikor a grandiózus beruházáshoz helyet kerestek, a korabeli döntéshozók már tisztában voltak a várpalotai alumíniumkohó terveivel, főként emiatt esett a választás az akkor még önálló Inota község melletti viszonylag értéktelen mezőgazdasági területre. Emellett az is sokat nyomott a latban, hogy a közelben bányászható lignitet fűtőanyagként tervezték felhasználni.
Rohamtempóban
Az építkezés forszírozott tempójára jellemző, hogy a munkák az első ötéves terv részeként 1950-ben kezdődtek meg, majd a következő év végén már meg is indulhatott a próbaüzem. Az indulás pontos dátuma 1951. november 7. volt, ami nem a véletlen műve: túl a nagy októberi szocialista forradalom ünnepén, a dátum azért is bírt szimbolikus jelentőséggel, mert az üzemet hivatalosan November 7. Hőerőműnek keresztelték el. A tesztelés mindössze egy hónapig tartott, vagyis december 6-án az erőmű megkezdte az éles termelést az országos hálózatra kötve.
Az erőmű látképe a közeli Baglyas-hegy oldalából
Mivel hasonló erőművekkel akkoriban még kevés volt itthon a tapasztalat, a gépészeti munkákban a „béketáboron” belüli segítségnyújtás jegyében csehszlovák mérnökök és cégek vállaltak oroszlánrészt. Ennél fogva északi szomszédunknál készültek a 20 MW teljesítményű turbinák, melyekből összesen hatot építettek be, illetve az ezeket vízgőzzel tápláló kazánok is.
A fokozatos építkezések, fejlesztések után a hőerőmű 1954-re lett képes a maximális, 120 MW névleges teljesítményre. Az öröm azonban nem volt felhőtlen, ugyanis eddigre az is kiderült, hogy a környéken kitermelt lignit sem mennyiség, sem minőség szempontjából nem elégséges a kazánok fűtéséhez – jóllehet a közeli lignitmező és az üzem között még kötélpályás szállítórendszer is épült. Ezt követően más magyarországi, sőt, néha külföldi forrásokból kezdek feketekőszenet beszállítani, de a fűtőanyag ingadozó összetétele és minősége egészen a létesítmény bezárásáig sok fejtörést okozott a dolgozóknak.
Város a faluban
Ha a dolgozókról beszélünk, okvetlenül meg kell említeni, hogy a kezdeti időszakban az erőmű önmaga is bő ezer főnek adott munkát. Nekik és családjuknak külön lakótelep épült iskolával, vendéglátóhelyekkel, kulturális terekkel, a lakások fűtését pedig az erőmű hulladékhőjéből oldották meg. Fejlesztéseket követően a fölös hőenergiát 1985-től felhasználták Várpalota távolabbi társasházainak fűtésére is. Ellentétben egy sor hasonló szocialista üzem lakótelepével, a kifejezetten kellemes környezetben található inotai tömbházakat ma is lakják, mi több, a környezet az erőmű fölötti domboldalban kifejezetten kellemes.
Csúcsidőszak
Amikor a kazánokat csúcsra járatták, óránként nagyjából 86 tonnát lehetett a turbinákba juttatni a közel 500 fokos gőzből, amivel óránként 20.000 kW energiát tudtak a hálózatba táplálni. Igen ám, de mi történik a gőzzel miután keresztülpumpálták a turbinákon? Nos, itt jön képbe a három emblematikus torony, melyről bevezetőnkben már szót ejtettünk.
A technológia lényege, hogy a turbinákból kilépő gőzhöz hideg vizet fecskendeztek, ezzel a gőzt cseppfolyósították, majd a még mindig meleg vizet egy hőcserélőn keresztülvezetve hűtötték vissza, hogy újra felhasználható legyen. Az akkoriban előremutató megoldás nagyban leszorította az erőmű vízigényét, a maradék gőz pedig a 62 méteres vasbeton hűtőtornyokon át távozott. Egy szóbeszéd szerint a víz annyira tiszta volt, hogy a nyári melegben a munkások néha meg is fürödtek a tornyok alatti medencében. Ugyancsak érdekes részlet, hogy a 8-as főút erőmű melletti szakaszán sokáig kiugróan magas volt a közúti balesetek száma. Ennek okát teljes bizonyossággal sosem sikerült megállapítani, de valószínűsíthető, hogy az érdekes építmények elvonták a sofőrök figyelmét.
A 70-es években az erőművet több lépcsőben fejlesztették, melynek keretében gázturbinás csúcserőművet (ez szakaszosan, csak a csúcsidőszakokban üzemelő egységeket jelent) építettek, amivel 164 MW-ra tornászták fel a névleges csúcsteljesítményt. Nem sokkal később a kazánokat is felújították, ám ez sem oldotta meg az erőművel kapcsolatos egyik legkomolyabb problémát, a hatalmas légszennyezést. A levegőbe jutó korom és por mennyiségét mérséklő pernyeleválasztót csupán a rendszerváltás után helyezték üzembe, a kén-dioxid emisszióra viszont ez sem jelentett hatékony megoldást.
Zombik az erőműben
A rendszerváltás után a tulajdonos Magyar Villamos Művek ugyan még tervezett fejlesztéseket, de a leállítás és lassú visszafejlesztés már a 90-es évek elején megkezdődött, majd az inotai és ajkai erőműveket felölelő Bakonyi Erőmű Rt.-t 1998-ban privatizálták, nem sokkal később pedig az MVM felmondta az új tulajdonossal kötött áramvásárlási szerződést. Ez végleg megpecsételte a hajdan büszke létesítmény sorsát, mely néhány évig még vegetált, teljes leállítása 2001-ben azonban már nem volt tovább odázható. A még valamilyen értéket képviselő berendezéseket ezt követően rövid időn belül leszerelték és elszállították, az erőmű 105 méter magas kéményét pedig biztonsági okokból robbantották fel 2011-ben. Sovány vigasz csupán, hogy azóta az építmények közül több is helyi illetve országos védettséget kapott.
Dacára minden igyekezetnek, a bezárás óta eltelt csaknem negyedszázad alatt a pusztuló iparterületet nem sikerült hasznosítani. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a kerítések mögött ne lenne semmilyen mozgás. A létesítmény ugyanis hamar népszerű lett a magyar urbex-szubkultúrában, bár mi inkább a legális felfedezést javasoljuk, amire szintén van mód. Emellett idén augusztus 15-től újfent megrendezik a különleges fényerőmű kiállítást, majd az audiovizuális élményekre felhúzott Inota Fesztivált. Mi több, az egykori hőerőművet a Magyarországon egyre gyakrabban forgató külföldi filmesek is kiszúrták maguknak. Készültek itt felvételek a Z világháború zombi-apokalipsziséhez, de olyan sztárok is megfordultak Várpalota mellett, mint Mel Gibson a Continental: John Wick világából minisorozat vagy Ryan Gosling a Szárnyas fejvadász 2049 készítésekor.
(Fotók: Csák Szilárd)
