Ez főként nem annak tudható be, hogy a szóban forgó építmények nem vagy rossz állapotban maradtak fent – sokkal inkább az áll a háttérben, hogy a mögöttük álló műszaki tudásról nem maradt fent írásos emlék.
A cikkünkben felsorolt építményeket ráadásul nem is csak méretük teszi különlegessé: mint látni fogjuk, a létrehozásukhoz szükséges pontosság, logisztika és szervezés épp ennyire figyelemreméltó. Sok esetben például olyan méretű kőtömböket kellett kitermelni, elszállítani majd pontosan egymáshoz illeszteni, hogy az manapság, gépesített módszerekkel se lenne egyszerű mutatvány.
A Titicaca-tó közelében fekvő Puma Punku (a puma kapuja) templomegyüttese az ókori Amerika legprecízebben megmunkált kőépítményei közé tartozik. A kivitelezés ideje időszámításunk szerint 300 és 500 közé tehető, a masszív sziklatömböket mégis olyan finoman illesztették egymáshoz, hogy egy vékonyabb pengét sem lehet átszúrni köztük.
Mi több, néhány darab 130 tonnánál is nehezebb, míg egyes kövekből egészen összetett formák készültek – például egymásba illeszkedő, szinte sorozatgyártás-szerű pontossággal kifaragott H alakú blokkok meglepően egységes méretű és kialakítású furatokkal. A rejtély jelentős része az anyagmozgatást övezi, hiszen a vörös homokkövek szállítása és összeállítása még modern eszközökkel is komoly előkészületeket igényelne.
Persze nem csoda, hogy az építés pontos mikéntjét nem sikerült rekonstruálni, mivel írásbeli emlékek hiányában a Puma Punkut megalkotó népről sem sokat tudunk – az is csupán feltételezés, hogy a létesítmény az aymara indiánok munkája.
Nan Madol romvárosát csaknem 100 mesterséges szigetre építették, melyek egy nagyjából 80 hektáros területen vannak szétszórva Pohnpei szigeténél. A széles, sugárútszerű csatornákkal elválasztott szigetek jó része valószínűleg a 13. század körül épült, és a kivitelezéshez több millió tonna bazaltot kellett megmozgatni – egyes esetekben 50 tonnás tömbök formájában.
Nincs egyértelmű válasz a kérdésre, az építők milyen módszerekre hagyatkoztak a bazalt kitermeléséhez, szállításához és beemeléséhez. Külön érdekes, hogy a legközelebbi bazaltlelőhely több ezer kilométerre található Pohnpeitől, és az őslakosoknak nem tudunk olyan vízi járművéről, ami elbírta volna a nagyobb méretű köveket. A helybéli mondák se sokat segítenek, ugyanis Nan Madol keletkezése kapcsán repülő kövekről vagy óriások által hajigált sziklákról szólnak.
Az inka birodalom hajdani fővárosa, Cuzco feletti fennsíkon található Sacsayhuamán szintén a gigantikus kőtömbök és a fejlett kőművesség okán számít rejtélyesnek. A 3700 méteres tengerszint feletti magasságban felhúzott erőd falaiba 200 tonnás, szabálytalan formájú kőtömböket is beépítettek, méghozzá úgy, hogy a kivitelezéshez nem használtak kötőanyagot.
A létesítmény több száz év alatt komoly földrengéseket is átvészelt, ami mutatja, mennyire kiválóan értettek az inka építőmesterek a statikához, a teherhordó szerkezetek méretezéséhez.
Ez esetben a spanyol konkvisztádorok dokumentáltak néhány technológiai megoldást, például kemény kőből készült szerszámok alkalmazását, arról azonban kevés fogalmunk van, hogyan sikerült a fennsíkra feljuttatni a masszív kőtömböket, illetve mi a titka a rendkívül pontos és egységes megformálásuknak. Annyi mindenesetre valószínű, hogy a munkákhoz rengeteg emberre és igen magas szintű organizációra volt szükség.
Az egyik legkorábbi ismert emberi építményként az időszámításunk előtt 9500 körül épült Göbekli Tepe (pocakos domb) megelőzi a földművesség vagy épp a fazekasság kialakulását. Vaskos, több tonna súlyú, T alakú oszlopait még vadászó-gyűjtögető törzsek készíthették, melyekről korábban úgy hittük, nem voltak képesek ilyen szervezettséget megkövetelő munkákra.
A legújabb kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy a kőoszlopok mozgatásához az építők már köteleket is felhasználtak, míg a vízgazdálkodásra utaló nyomok szintén új megvilágításba helyezték a korabeli emberek technológiai tudását. Göbekli Tepe ezzel együtt messze túlmutat a műszaki jellegű kérdéseken: a jelentős részében még feltáratlan lelőhely alapjaiban formálta át feltételezéseinket a korai emberi társadalmakról, és rengeteg új kérdést is felvetett.
Listánk minden bizonnyal legismertebb tétele egy sor hatalmas mértani alakzatot (ún. geoglifiát) takar a Pampas de Jumana fennsíkon. A különféle állatokat és más alakzatokat megformáló vonalak elkészítéséhez a fedő kőzetréteget letermelték, így téve láthatóvá a mélyebben fekvő, világosabb színű köveket.
Ez esetben tehát nagyjából ismerjük a kivitelezéshez használt módszereket, a tervezés mikéntje viszont már annál talányosabb – a formák ugyanis igen pontosak (az egyenesek eltérése kilométerenként mindössze 1 méter), és csak madártávlatból kivehetőek. Mindezt úgy, hogy – mai tudomásunk szerint – a 18. század végéig nem készült olyan szerkezet, mely embert lett volna képes a levegőbe emelni. Vagyis kérdés, kinek és milyen céllal hozták létre a Nazca-vonalakat 2000 évvel ezelőtt.
Nem csoda, hogy a fennsíkot tarkító alakzatok csak a 20. században kezdték el foglalkoztatni a kutatókat. Szerencsére a vonalakat a sivatagi klíma jól konzerválta, ebből adódóan a mai napig is prímán kivehetők madártávlatból.
