Három cél, hét állam
Egy külön cikket is kitenne a kacskaringós út, ami végül elvezetett a gát megépítéséhez, hiszen az első ilyen irányú tervek még bőven a XIX. században születtek meg. Kezdetben a cél pusztán az volt, hogy biztosítsák az öntözéshez szükséges vizet a környék gazdálkodói számára, akiknek a szeszélyes Colorado folyón levonuló árhullámok is komoly fejtörést okoztak. A terveknek végül az adta meg a megvalósuláshoz szükséges végső lökést, hogy az 1900-as évek elején felívelő iparosodásához hirtelen jelentős mennyiségű elektromos energiára lett szükség.
A következő komoly akadály adminisztratív jellegű volt, ugyanis a Colorado folyó vízgyűjtő területén osztozó hét állam képtelen volt megegyezni a vízjogokról. Az érdekegyeztető tárgyalásokat a gát mellett kardoskodó Herbert Hoover kereskedelmi miniszter vezette, és hosszas viták – no meg egy legfelsőbb bírósági döntés – után 1922 novemberében végre megszületett az érintett államok közti egyezség.
Kanyonváltás
Innentől azonban még majdnem egy évtizedet kellett várni az első kapavágásra, mivel egy ilyen léptékű projekt esetén a tervezés és a megfelelő műszaki megoldások kidolgozása sem bizonyult gyerekjátéknak. Időközben eldőlt az is, hogy az eredetileg elképzelt Boulder-kanyon helyett a jobb adottságokkal rendelkező, szűkebb Black-kanyonban építik fel a gátat, ám a projekt nevén már nem változtattak, és kezdetben az építmény is Boulder-gátként vonult be a köztudatba.
Ebben az időszakban úgy becsülték, hogy a világon a gízai piramisok óta nem készült hasonló tömegű építmény. Nem is csoda, hogy a projektre önállóan nem akadt jelentkező, ehelyett a hattagú, nemes egyszerűséggel Six Companies-nek nevezett konzorcium nyerte el a megbízást uszkve 49 millió dolláros ajánlatával, mely az inflációt figyelembe véve ma 860 millió dollárnak (bő 300 milliárd forintnak) felelne meg. A tényleges munkák 1930-ban kezdődtek meg, eddigre pedig történetesen a projekt megvalósulásában kulcsszerepet játszó Herbert Hoover költözött be a Fehér Házba.
Első az infrastruktúra
A szükséges kisajátítások lefolytatását követően elsőként meg kellett építeni a „semmi közepén” fekvő helyszínre vezető utakat, és egy vasúti vágány is kiépült a körülbelül 50 kilométerre fekvő álmos városkából, Las Vegas-ból. Sőt, a munkások elszállásolására külön település nőtt ki a sivatag homokjából a leendő gát közelében – a Boluder City néven ismertté vált kisváros ma is létezik, mintegy 15 ezren lakják.
Abból kifolyólag pedig, hogy a 20-as évek végére beköszöntött a nagy gazdasági világválság, és tömegek maradtak állás nélkül, munkaerőből nem volt hiány – annak ellenére sem, hogy a munkakörülmények messze voltak az ideálistól. A kanyon oldalfalait például a munkásoknak kötélen leereszkedve, több mint 20 kg súlyú légkalapácsokkal kellett kivésniük a tűző napon, nem ritkán 2-300 méteres magasságban függve.
A GÁTÉPÍTÉS NÉVTELEN HŐSEI
Szilárdan tartja magát a legenda, mely szerint a kivitelezés során több munkás is a friss betonba zuhant, és maradványaik kiemelésére nem volt mód, így a mai napig a szerkezetben nyugszanak. Ez ugyan tévhit, az viszont már tény, hogy a Hoover-gát megépítése komoly emberáldozattal járt: a hivatalos adatok szerint 96 fő vesztette életét balesetekben, nem számítva a különféle betegségek, kiszáradás és egyéb közvetett okok miatti sajnálatos haláleseteket.
Ha egy projekt szó szerint nagyot szól
Hogy a gát alapozásához száraz munkatér álljon rendelkezésre, okvetlenül el kellett terelni a Colorado vizét, ezért a folyó bal és jobb partján két-két, egyenként 16 méter átmérőjű járatot vájtak a kemény sziklába. Abból eredően, hogy a 30-as években még nem álltak rendelkezésre igazán korszerű nehézgépek, a sziklafalak megmunkálásához leggyakrabban dinamitot használtak. A legekben bővelkedő Hoover-gát adatai közül az egyik legmeghökkentőbb, hogy az építéshez hozzávetőlegesen 4000 tonnányit használtak fel a robbanóanyagból.
Miután az első adag betont 1933. június 6-án kiöntötték, a betonozás gyakorlatilag szünet nélkül, napi 24 órán át zajlott. Technológiai szempontból az egyik legérdekesebb megoldást a beton hűtésére dolgozták ki a mérnökök, ugyanis felismerték, hogy a helyszínen uralkodó magas környezeti hőmérséklet a kötés nehézségekbe ütközne. Ezt ellensúlyozandó a betonblokkokon csöveket vezettek keresztül, melybe hideg vizet pumpáltak. A 220 méter magas, legmasszívabb pontján pedig ugyanilyen vastag szerkezet végül 1935 májusára készült el, az avatásra pedig Franklin D. Roosevelt elnök jelenlétében került sor ugyanezen év szeptemberének végén.
Kézenfekvő névválasztás
A befejező munkákat és a turbinák üzembe helyezését követően az erőmű végül 1936-ban kezdte meg a termelést. Fontosságát jól mutatja, hogy akkoriban Los Angeles villamosenergia-igényének több mint 70 százalékát a Hoover-gát elégítette ki (ez az érték napjainkban is 6 százalék körül mozog), ezzel nagyban hozzájárulva az „angyalok városának” fejlődéséhez. A Colorado folyó felduzzasztásával létrejött Mead-tó vízfelület szempontjából a Balatont is kenterbe veri, ezzel a mai napig Amerika legnagyobb mesterséges állóvize. Több névváltoztatást és az ezzel kapcsolatos politikai csatározásokat követően a gát végül 1947-ben vette fel végérvényesen Hoover elnök nevét.
Gazdasági szerepe mellett az erőmű az évtizedek során valóságos turistaparadicsommá vált, és aki első ízben jár Las Vegasban, rendszerint a gátat is felkeresi. A helyszínen természetesen minden igényt kielégítő látogatóközpont, vezetett túrák, ajándékbolt és éttermek várják az érdeklődőket, de az aktív kikapcsolódást kedvelők is megtalálják számításukat a Mead-tavon, a környék pedig sétarepülések keretében a levegőből is megszemlélhető.
(Fotók: www.facebook.com/theHooverDam)
