Amerikából jöttem
A kategória kezdeteit kutatva 1957-ig kell visszamennünk az időben. Ekkor történt, hogy két minnesotai ezermester, Cyril és Louis Keller újfajta rakodógéppel álltak elő. A masinát egy ismerősük felkérésére rakták össze, akinek olyan eszközre volt szüksége gazdaságában, mely akár szűk pajtákban és karámok között is elboldogul. A korabeli ormótlan, nehezen manőverezhető rakodógépek ugyanis nem voltak alkalmasak a feladatra, így egy sor munkát kézzel kellett elvégezni. Jóllehet eredeti formájában a jármű még háromkerekű volt, hiszen a két hajtott első kerék mögé hátra kisméretű bolygókereket szereltek, a kormányzási mód miatt innen eredeztethetjük a csúszókormányzású gépeket.
Minek nevezzelek?
A csúszókormányzású rakodók magyar elnevezése az angol skid steer loader kifejezés tükörfordításával jött létre, ez pedig az irányítás módjára utal: derékcsukló vagy a kerekek elfordítása helyett irányváltoztatáshoz a gép jobb és bal oldali kerekeinek eltérő forgási sebességét használja. Sőt, a kerekek eltérő irányba forgatásával akár az egyhelyben megfordulás is lehetővé válik. A hazai forgalmazók többsége a csúszókormányzású elnevezés mellett tette le a voksot, mindazonáltal használatos a csúszókerekes rakodó, az univerzális rakodó vagy egyszerűen a minirakodó megjelölés is.
A találmányra csakhamar felfigyelt egy másik testvérpár, a Melroe fivérek, akik a szomszédos Észak-Dakota államban ekkor már sikeres gépgyártó vállalatot vezettek. 1958-ban megvásárolták Kellerék rakodógépének jogait, egyúttal felfogadva a feltalálókat a szerkezet továbbfejlesztésére. Az első sorozatgyártású modellt Melroe M200 néven még ugyanazon év vége előtt piacra dobták. Ez még a háromkerekű kialakítást vitte tovább, 340 kg-os emelési kapacitása viszont apró méretéhez képest tekintélyesnek számított.
Már Melroe néven, de még három kerékkel
Színre lép a Hiúz
A hátsó bolygókereket két évvel később váltotta fel a hagyományos hátsó tengely hajtott kerekekkel, és az így megszületett M400 modell vált a ma ismert csúszókormányzású rakodók igazi ősévé. Felbuzdulva a nagyjából 200 eladott darab sikerén, a termékfejlesztés folytatódott, melynek gyümölcseként 1962-re megszületett az M440, ami már a Melroe fivérek által kiötlött Bobcat márkanevet viselte egy Észak-Amerikában őshonos macskafélére, a vörös hiúzra utalva. 15,5 lóerős, kéthengeres Kohler motorjával az M440 már fél tonnát is képes volt felemelni, a siker pedig nem maradt el.
Balról jobbra: M400, M440 prototípus és M440 már Bobcat névvel (kattints a nagyításhoz)
Az új kategória népszerűsége nem kerülte el a konkurensek figyelmét sem, és az 1960-as évek végére több amerikai gyártó – köztük a John Deere, a Case, a Gehl és a New Holland – is előrukkolt saját verziójával. A kibontakozó verseny jót tett a csúszókormányzású rakodók evolúciójának, és a következő évtizedekben sorra jelentek meg azok az újítások, amik ma is meghatározzák a géposztályt. Ilyen például a zárt fülke, a nagyobb teljesítményű szerelékekhez is alkalmas hidraulikarendszer, vagy a gyorscserélő.
Az apró, mozgékony rakodógépek malmára hajtotta a vizet, hogy az urbanizáció nyomán a városi munkaterületek egyre szűkebbek lettek, a felpörgő építkezések és a feszesebb határidők pedig agilis, többcélú gépekért kiáltottak. A csúszókormányzásúak mellett szólt (és szól a mai napig), hogy nemcsak vételáruk alacsony, de viszonylag olcsón is üzemeltethetők. A láncos erőátvitel például csupán olajcserét igényel, ezen kívül karbantartásmentes, élettartama megegyezik a gépével.
Egy kis ízelítő – különböző márkájú csúszókormányzású rakodók Amerikából, Ázsiából, Európából:
Íme a CTL!
Mint említettük, a csúszókormányzású rakodók akkor érzik igazán elemükben magukat, ha kis helyen kell térülni-fordulni, azt viszont szintén meg kell jegyezni, hogy komolyabb terepre nem ideálisak, mivel a sár és az egyenetlen talaj viszonylag könnyen kifog rajtuk. Erre azonban már négy évtizede létezik megoldás! A japán Takeuchi 1986-ban mutatta be a kategória gumiláncos továbbgondolását, melyet angol nyelvterületen azóta CTL-ként (compact track loader, azaz kompakt lánctalpas rakodó) ismernek. A legenda szerint a kategóriateremtő TL10 modell ötlete akkor pattant ki az akkori cégvezető, Akio Takeuchi fejéből, mikor egy munkaterületen járva a sárban küszködő hagyományos csúszókormányzású rakodókra lett figyelmes.
Sok előny – és néhány hátrány
A gyártás – és ezzel a vételár – többek közt az egyszerű szerkezetnek köszönhető. Miután nincsenek kormányzott kerekek, és a hajtás tulajdonképp egy egységet képez a kormányzással, nincs szükség bonyolult kormányszerkezetre, ráadásul a vázban és a gémszerkezetben sincsenek túlságosan komplex részegységek. Ebből az egyszerűségből fakad a csúszókormányzású gépek egyik hátránya is: a rövid tengelytáv és a merev váz kombinációja miatt a futás meglehetősen sprőd, a kényelem nem fejedelmi a fülkében. Ugyancsak a negatívumok közé tartozik a felépítésből adódó igen korlátozott kilátás hátra, míg a kormányzás módja miatt a hasonló gépek hajlamosak „összetúrni” a talajt, és a fokozott gumikopásra is oda kell figyelni – igaz, az abroncsok általában nem drágák.
Bár az alapkoncepció változatlan maradt az évtizedek során, a csúszókormányzású gépek fejlődése nem állt meg. Mára az egészen apró, vezetőállásos típusoktól a kategóriában óriásnak számító, 5 tonna feletti „óriásokig” sokféle méret közül válogathatnak a vevők. A korai, egyszerű dízeleket természetesen felváltották az elektronikusan vezérelt, összehasonlíthatatlanul tisztább Stage V motorok. Hovatovább, mára megjelentek a tisztán elektromos hajtásláncok is, míg a gyártók a különféle távvezérelt és autonóm funkciókkal is kísérleteznek.
Fotók: Bobcat, Caterpillar, Case, Gehl, Giant, Hyundai, JCB, John Deere, Komatsu, Kubota, Manitou, New Holland, Sany, Sunward, Wacker Neuson, XCMG
